Chile sikere

Sikeresen fejeződött be a több mint két hónapja bányaomlás következtében foglyul ejtett chilei bányászok kiemelése a föld alól. A mentés helyszínén mintegy kétezer újságíró várta, hogy első kézből közvetíthesse azt, amit a családtagok, barátok mellett immár a médiafogyasztók tömegei vártak: a menekülés reményének beteljesülését. Sok millióan láthatták a közép-európai idő szerint szerdán hajnalban kezdődött és csütörtökre virradóan befejeződött helyszíni közvetítést a 69 napja mélyben rekedt 33 chilei bányász felszínre hozataláról. A finálé emberi dimenzióját talán a másodikként érkező Mario Sepulveda feleségének arcáról lehetett a leginkább leolvasni. Ahogy a kábel folyamatosan, ám egy-egy pillanatra mégis lelassulva húzta fel a szűk kosárkabint a 700 méter mélybe fúrt aknán, a remény, a feszültség, az öröm előérzete, a hirtelen feltörő aggodalom és végül a találkozás boldogsága váltakozott a felszínen várakozó asszony arcán, akiben végig a mellette álló Sebastian Pinera chilei elnök igyekezett tartani a lelket. Nincs az a filmdráma, de valóságshow sem, amely ennél hitelesebb lehetett volna. A kietlen chilei Atacama-sivatagban, a 130 éves San José réz- és aranybányában bekövetkezett omlás által foglyul ejtett férfiak mentése médiatörténelmet is írt, a több mint két hónapja tartó „teleregényt” világszerte folyamatosan követték az emberek. A remény ritka portéka a szenzációk könyörtelen világában, ebben a szinte kilátástalanul kezdődött történetben viszont éppen a mentés kezdetben oly csekély eshetősége nőtt és vált egyre nagyobb médiaértékké, ahogy mind elérhetőbb közelségbe került. Ráadásul a telekommunikációs technika minden vívmánya közreműködött abban, hogy a történet napról napra megjeleníthetővé válhasson, emberi arculatot öltsön, miközben az űr- és bányatechnológia párosítása és a nemzetközi összefogás megteremtette a menekülés technológiai eszközeit. Mosoly – hétszáz méter mélyről A mentésre a világ minden tájáról a nemzetközi média mintegy 2000 (!) képviselője sereglett össze. Az írott sajtó, a rádiók és a különböző tévétársaságok munkatársai rögtönzött sátortáborból követték a fejleményeket a kietlen sivatagban. Pedig, írta a helyszínről az egyik lap tudósítója, augusztus 5-én, amikor beomlott a bánya és a mélyben rekedtekkel megszakadt a kapcsolat, a nemzetközi média épp hogy regisztrálta az eseményt: egyes kínai és más bányatragédiák méretei jóval nagyobbak voltak. Ám egy csapásra minden megváltozott, amikor 17 nappal később sikerült egy mentőfúrás révén kapcsolatot teremteni a külvilágtól elzárt, de viszonylag szerencsés helyzetben életben maradt és túlélésükért addig is szervezetten küzdő bányászokkal, és megkezdődött kiszabadításuk előkészítése. A közvetlenül a szerencsétlenség után a helyszínén létesült Remény táborba kezdetben csak a bányászok mintegy száz hozzátartozója és alig néhány újságíró érkezett, a kapcsolatteremtés pillanatától azonban népessége hirtelen megnőtt, egymás után vert sátrat a helyszínen Fox TV, a CNN, az ABC, a CBS és számos más médium. Az azonnal a mélybe juttatott videokamera segítségével haladéktalanul létrejött a vizuális kapcsolat a bányászok és családtagjaik, a felszíni mentők és a külvilág között. Ezen kezdettől az egész világ volt értendő, hiszen ezek a folyamatosan érkező friss felvételek minden tévében naponta megjelentek, a bányászok elvont számból külön személyiségekké váltak, sokukat felismerte a néző. A növekvő újságíró sereg folyamatosan új és új riportokkal, emberi és műszaki részletekkel szolgált, így a technika és a média együttesen kulcsszerepet játszott abban, hogy a bányászok morálja töretlen maradt, és hogy kibontakozhatott és erősödött a nemzetközi szolidaritás. A chilei mentés világszerte közvetlenül érzékelhető üggyé vált, és egyáltalán nem mellékes, hogy a sok komor hír között ez a folyamat napról napra az emberi önbizalmat erősíthette. A mélyből sugárzott felvételeken láthattuk: ezek a férfiak, akik már túljutottak a beomlás utáni sokkon, de még mindig hétszáz méter mélyen voltak elzárva és tudták, hogy jó esetben is csak hosszú hetek múlva juthatnak fel, képesek voltak mosolyogni, meg tudták őrizni elszántságukat. Nehéz pillanatokban jó felidézni az ő példájukat. Ám a médiatörténet is a média közegében zajlott, azaz kemény verseny közepette. Ahogy a felszínre hozatal pillanata közeledett, mind elkeseredettebb harc bontakozott ki a közelibb helyekért, a jobb fotót lehetővé tévő magaslatokért, egyáltalán a rálátásért. A családtagok egyre hevesebb ostrom tárgyává váltak, az „emberi pillanatokra” vadászó riporterek kérdések pergőtüzébe fogták őket már az előzetes sajtótalálkozókon. Amikor például a 25 éves Carolina Lobos arra készült, hogy a mélyben rekedt apjával beszéljen, elárasztották kérdésekkel: Mit fog mondani neki? Visszatér-e dolgozni apja a bányába? Aláír-e moziszerződést? És neki, Carolinának, van-e barátja? Megrendült családtagok, egymást taposó tudósítók A lány úgy nézett a kérdéseket kiáltozó riporterekre, írta a The Guardian, mintha elment volna az eszük. Amikor pedig kedd reggel a NASA által épített „űrkosárban” elsőként felszínre húzták a 31 éves Florencio Avalest, több száz addig civilizáltnak tűnő újságíró fogta gyűrűbe a sátrat, ahol családtagjai vártak a férfira. Az AFP megfogalmazása szerint a boldog találkozás színhelyén rémületes tömegjelenet alakult ki, az egymást taposó és lökdösődő tudósítók bedöntötték a sátrat, és Florencio felesége a kezében tartott chilei zászló rúdjával próbálta távol tartani a túlbuzgó sajtómunkásokat. A kellemetlen epizód azonban csak rövid időre zavarta meg a különben ünnepi hangulatot. A közvetítés során a CNN ismételten felhívta a figyelmet, hogy a művelet korántsem veszélytelen. Ismerjük el, hogy a folyamat nemcsak azért válhatott elsőrendű teleregénnyé, mert ilyen mélyről, ilyen nehéz körülmények között, ilyen újító technológiával ennyi embert még sohasem próbáltak felszínre hozni, hanem azért is, mert éppen ezért a kockázatról egy pillanatra sem lehetett megfeledkezni, csak a mentés végén válhatott teljessé az öröm. Chile számára pedig az, hogy ami drámaként kezdődött, az emberi kitartás, a világméretű összefogás és a modern technológia diadalaként fejeződhetett be, az ország nemzetközi imázsát – belpolitikailag pedig Sebastian Pinera elnök népszerűségét – erősítő történetté vált. A médiaregény mindenképpen folytatódik: a mentés képei után a bányászok, a mentők, a politikusok interjúi, a történetet feldolgozó könyvek és filmek következnek. Igaz, Mario Sepulveda nem sokkal azután, hogy kilépett keskeny kapszulájából, így fordult az újságírókhoz: „Kérem a médiát, ne kezeljen bennünket úgy, mintha híres művészek vagy celebek lennénk. Én azt szeretném, hogy olyannak mutassanak be, amilyen vagyok: bányásznak, aki ezután is bányász lesz.” Nem minden társa gondolja így. Az egyedüli nem chilei, egy fiatal bolíviai férfi (akinek köszöntésére a helyszínre utazott Evo Morales bolíviai elnök is) öt napja dolgozott a bányában, amikor az beomlott. Ő és felesége is azt mondta, hogy soha többé nem fog visszatérni a mélybe. Amiként az is a történet része, hogy a 33-ak eddig ismeretlen bányászok voltak egy ismeretlen bányában, mára viszont az egész világ médiahőseivé váltak. Kérdés, hogy ki akarja, ki tudja folytatni közülük eddigi életét, ki kamatoztatja másként ismertségét. Biztosak lehetünk abban, hogy még sokáig szolgálnak témával a médiának. Forrás: Masa, Baracs Dénes