Nagyon kellemes repülőút után érkeztünk meg Isztanbulba. A repülőtér szinte a közvetlenül a tengerparton van, már azt hittem a Márványtengerre szállunk le. Sajnos nincs meleg, bár a hőmérő szerint itt melegebb van, mint Pesten, ezt én nem érzékelem.
A szállodába taxival megyünk, jó 40 percet utazunk, nincs közel. Ez a Grand Hyatt több mint gyönyörű. Az ágyak hatalmasak és kényelmesek. Elfogadnám otthonra is (ha beférne a szobámba.) A szobában sajnos csak a hűtés működik ilyen a török erkondi, a fűtés alig-alig. Mindössze 19 fok van.
Éhesek vagyunk. Lesétálunk az étterembe, de olyan árak vannak, hogy rögtön elmúlik az éhségünk…
Előveszem az otthon csomagolt kicsi, egyszeletes túlélő kenyeremet, a felét Klárinak adom, aki hálásan meg is eszi. Találunk ingyen kávét, teát a szobában. Megvan a vacsora.
Nézzük egy kicsit a Téli Olimpiát, főleg én.
Reggel regisztráljuk magunkat a IAPO konferenciára, majd elrohanunk reggelizni. Remek a svédasztalos kínálat, és isteni a frissen nyomott narancslé.
Egy helyes lengyel krapek csatlakozik hozzánk, Klári ismeri, de csak rövid ideig marad nálunk, mert megjelenik egy nagyon reprezentatív, gazella szerű nő Zimbabwéből, és a mi fiúnk rögtön átül hozzá.
Klári egy „workshopban” volt a gazellával, hallotta beszélni és megállapította, hogy nagyon vad a nő ( az afrikai aidszesek jogaiért beszélt, és azért hogy a betegek ne legyenek semmiben diszkriminálva..) el is neveztem a nőt vérgazellának…
Én a konferencia délutáni programján nem vettem részt, inkább befizettem egy városnézésre. A csoport nem volt nagy, annyira nem, hogy rajtam kívül csak a gájd és a sofőr volt a tagja. Egy hatalmas busszal indultunk, de ezt a csekély létszámra való tekintettel lecserélték egy minibuszra (12 személyesre)
Hideg van, és a távolságok is jó nagyok, mire befejezem a túrát félholt vagyok. De az idegenvezető szuper, remekül magyaráz, és folyton engem fotóz.. Így legalább van egy sor (rémes, levágott lábú, idétlen mosolyú) képem.
A templomok csodásak és megtudok egy sor újdonságot, például az Aya Sophiából az Aya szentet jelent (ezt tudtam) de Sophia nem egy női szentnek a neve, sőt egyáltalán nem is köthető személyhez… jelentése bölcsesség, tehát világ második legnagyobb székesegyházának a neve: Szent Bölcsesség. Kemal Attatürk, a modern Törökország alapító atyjának rendeletére, majd 100 éve múzeumként működik.
A Kék Mecset ma is működő nagy moszlim templom. A helyiek Ahmed Mecsetnek hívják –építtetőjéről. Csodásak a kék csempék a falakon. A mecsethez tartozó épületegyüttesben találhatjuk az alapító szultán síremlékét, egy medreszét (iszlám tanokat oktató iskola) és egy kórházat. A Kék mecset Isztambul egyik legnépszerűbb látványossága.
A mecsetet a Konstantinápolyi Palota (a bizánci császárok palotájának) helyére tervezték, a Aya Sophiával szemben. A dzsámi déli oldalának nagy része ennek a palotának az alapjaira épült, a pince és a kripták fölé. Az építkezések miatt több, a helyszínen lévő palotát, illetve a Hippodrom egy részét is le kellett bontani.
A Hippodromot ma hivatalosan Sultanahmet Térnek hívják, melyet a török hatóságok igyekeznek megőrizni az utókornak. Az eredeti versenypálya vonalát kikövezték, a fennmaradó műemlékek környékét pedig parkosították. Azért erről a Hippodromról ma nehéz elképzelni, hogy valaha római kocsiversenyek színhelye volt, a gájd szerint a keresztes lovagok rombolták le, ezt is nehéz elképzelni, majd utánanézek…
24-ben Nagy Konstantin császár úgy döntött, székhelyét Rómából Bizáncba helyezi, melyet Nova Roma (Új Róma) névre keresztelt. Nem sokkal később azonban a város neve Konstantinápoly, „Konstantin városa” lett. Konstantin bővítette és újjáépítette a várost, és felújíttatta a Hippodromot is. Úgy tartják, hogy Konstantin hippodromja 450 méter hosszú és 130 méter széles volt és képes volt 100 000 néző befogadására is. A Hippodrom verseny pályája U - alakú volt, a császár négy bronzból készült lovas szoborral díszítette páholyát a pálya keleti végét. És igaza van a gájdnak, ezeket a szobrokat 1204-ben, a negyedik keresztes hadjárat idején, Velencébe küldték, és a Szent Márk Székegyházon helyezték el. Ma is ott vannak.
A Nagy Bazárba gyalog megyünk. Ez sincs közel… az utcák girbe-gurbák, macskakövesek, és felfelé meredeken emelkednek, mire odaérünk már nagyon fáradt vagyok. Kérdezi a gájd hogy 2 óra elég lesz-e nekem a bazárban, Igen mondom de az nagyon sok, legyen inkább fél óra.
A gájd szemei előremerednek, ilyet tőle, még nő nemigen kérhetett. Na, jó mondom ezt ne mesélje el a családomnak, úgysem hinnék el… végül is megegyezünk egy órában a nézelődésre és a shoppingra, ami túl soknak bizonyul.
A bazár eredetileg a perzsa városok piaca. Az iráni elnevezést átvették Arábiában (az arab nyelvben használt rokon értelmű szó a szúk), Törökországban és Észak-Afrikában is. A bazár építészete egészen különleges, magja két, 15. századi kupolás raktárépület volt (az elsőt még II. Mehmet építtette 1464-ben). A következő századok során a környező utcák fejlődtek, majd azokat is befedték. Később újabb szárnyakat építettek hozzá, így kialakítva a mai bevásárló központot. Régebben minden utcácskában különböző szakmabeliek árulták a portékájukat. Ékszerekkel, szőnyegekkel és egyéb kézműves termékekkel, fegyverekkel, ruházattal és díszítő elemekkel jóformán a kezdetektől kereskedtek itt.
Ma a közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót. A boltok csoportokba rendeződnek, középtájon találhatók az arany ékszerek, antik áruk, de együtt találhatóak a bőrkabát vagy ruha boltok is.
Én a bazár életét szeretném jobban és főleg ülve megismerni. Fiatal fiúk rohangálnak tálcával a kezükben, rajta szűknyakú pohárban méregerős és feltehetőleg mézédes sötét erős teával.
Kedvesen, időnként erőszakosan hívogatnak, hogy nézzem meg a kis üzletüket, nem kell venni semmit, igyak meg velük egy teát… ezt máskor szívesen megtenném, de félek, ha leülök, többé kelek fel…
A gájd szerint Isztanbulban elsősorban szőnyeget, aranyat illetve bőrárut kell venni. E helyett veszek két kis díszes kerámia számot (1 és 2) a házunkra, ami 12-es. Na meg két kis kerámia hűtő-mágnest is. Fényképezek egy sort, és jóval korábban érek vissza a megbeszélt helyre, ahol –szerencsére már vár a gájd. Még a csúcsforgalom előtt visszaérünk a szállodába. A kisbusz elhúz a Topkapi előtt és 18 km hosszú várfalnál eszembe jut, hogy talán soha nem fogom látni azt a múzeumot, a szerájt és a háremet.
Még elérem a konferencia plenáris ülését, iszom egy jó kis kávét, de lépni alig tudok. Az esti fogadásig még van két óránk, visszavonulunk a szobába, ahol teljesen megadta magát és leállt a fűtés ( alig 19 FOK VAN!) és nem lehet kinyitni a széfet sem. Másfél óra mozgósítjuk a szálloda személyzetet, és minden megoldódik. Beindul a fűtés is!
Az esti fogadás sajnos állófogadás. A pincérek apró falatokat kínálnak tálcáról, mindig csak egy-egy falatot, igen nagy erőpróba elegánsan csipegetni, mert nagyon éhesek vagyunk, és mire vennénk még egy falatot, már el is tűnik a pincnök. Egy idő után már nem birok tovább állni a totál dagadt lábaimmal, és kérek a pincértől egy széket. És csodák csodája, hoznak egyet….
A fogadás vége happyend, mert végül is jóllakunk a kis mártogatós falatocskákkal, különösen a bárányok ízlenek, a szobánkban még nézem kicsit az Olimpiát, majd sürgősen elalszom.
2010. február 24.
A konferencia folytatódik, ma ki sem mozdulok a hotelből…mert a tegnapi túrától nagyon fáradt vagyok.
De azért ezt sem tartom be igazán, délután szépen süt a nap, elég kellemes az idő úgy gondolom lesétálok a közeli Taksim térre. Bár közelinek tűnik, azért mégsincs közel, az út jó lejtős-emelkedős és girbe-gurba a kövezet is, ahogy az itt szokásos.
De süt a nap! És ez jó.
Az utcán nincsenek üzletek, kirakatok, ahogy azt vártam és gondoltam. Csak gyorsétkezdék vannak egymást hegyén-hátán, és azok nem is túl elegánsak. Elég sok a koldus is. Egy lefátyolozott nő apatikusan ül a földön, nem is kéreget, csak ül, várja, hogy valaki dobjon neki egy kis aprót.
Rengeteg a sült gesztenye árus, az utcán sütögetik a gesztenyét, illata olyan, mint otthon, csak ezek a gesztenyék jó nagyok.
Visszamegyek a szállodába, a lábam újra fáj, de a séta ennek ellenére jól esett. Lepihenek a szobánkban, nézem egy kicsit a Téli Olimpiát, de nem tudom olyan jól követni, mint otthon.
Este nagyon elegáns ültetett, gyertyás vacsorát ad a Konferencia. Engem a 12-es asztalhoz ültet a jó sorsom. Egy igazi angol nő ül mellettem, egy szavát nem értem, mert a teremben jó hangos az alapzaj, a nő meg motyog és hadar… ráadásul mindig visszakérdez, és meg időként mondom neki: jessz! a többiekkel jól megvagyok, igaz ők nem angolok..
A kaja remek, de bölcs önmérséklettel mindennek otthagyom a felét. És ezt jól is teszem, mert szegény Klári alig tud aludni éjjel, kicsit túlette magát.
2010. február 25.
A konferencia utolsó napja. Egy jó kis wörksopot választunk. A konferencia viszonylag korán zárul, de műemléket ilyenkor már nem lehet megnézni – sötét van, én meg taxiba pattanok és elmegyek egy igazi nagy bevásárló központba. Olyan, mint otthon, csak ez talán nagyobb, de – valószínűleg a globális válság miatt, ugyanúgy zárva van a boltok mintegy 30 százaléka. Nem veszek semmit, és mennék vissza a hotelbe, de az utcán elszabadul a pokol. Valami hülye meccs miatt nem lehet taxit kapni.
Egy idő után erősen fázom is (mert a nagykabátomat nagy bölcsen a hotelben hagytam) és erőszakosabbra veszem a figurát. Amikor a lámpánál megáll egy taxi, látom, hogy ülnek benne, de azért beszólok a sofőrnek, hogy elvisz-e a Hyattba.
- Jesz ma’am! – mosolyog, vigyorog a kerek borostásfejű, és borostásképű egyáltalán nem bizalomgerjesztő taxisofőr.
És én beszállok, az ördöghöz is beszállnék, olyan fáradt a lábam. Mond valamit törökül az utasának, az egy idő után fizet és kiszáll. Eljött az ideje az én ártárgyalásomnak.
Összesen van 20 török lírám. Odafelé 10 líra volt az út, de gondolom, hogy a vigyori képű ennyiért nem fog hazavinni.
És elered az eső is.
Vesztemre megkérdezem, hogy milyen meccs van ma? Galata seraj és Fenerbachcse… mondja, mit mondja? Ordítja.. Fenerbaccse, Fenerbaccse, Fenerbaccse … a félelmetes lelátón érzem magam…
Én csak egyetlen török focista nevét tudom, még az előző Foci VB-ről: Hakan Sükür! Kiáltom oda neki diadalmasan, ez iszonyúan meglepi, ezt nem várta volna tőlem…és ezzel jól indul az ártárgyalásunk, ami a menetdíjat.
20 líra az út mondja… idefelé csak 10-et fizettem, próbálkozom,
- na, jó mondja a Magyarisztán és a HakanSükür miatt elég lesz neki a 10 is! De akkor ő kitesz a hotel közelében, a Taksim téren, és onnan hazasétálhatok. A – most már –szakadó esőben! És akkor megegyezünk, hogy na jó, OKÉ a 20 líra, de akkor egészen a hotel kapujáig visz.
A biztonságiak alig akarják beengedni ezt a lerobbant tragacsot a Grand Hyatt parkolójába… de végül is hazaérek. Klári már aggódott miattam, hogy hol maradok, hívott is telefonon, de az a fiókomban csengett… és ő ezt hallotta is.
És kapar a torkom, na irány a szauna, az ingyen van.. utána kifekszünk Klárival egy pihenőben, ahol a színek egymást váltogatják, tökéletesen kipihenem magam…
Már csak haza kell repülni.
