Homoksivatag!Gyönyörű, fenséges rémálom.
Túravezetőnkkel az angol Markkal és vagy hat másik dzsippessel száguldozunk eszeveszetten buckáról buckára.
Ha nem vagy elég gyors, fennakadsz a homokdüné tetején, viszont ha túl gyors vagy, nem tudhatod, hogy milyen meredek a lejtő a túloldalon és összetöröd magad, a kocsit, na meg az utasaidat.
Ha tériszonyod van, (úgy mint nekem!) meghalsz a félelemtől.
A szép, sárga homok most inkább sár, mert a napok óta kitartóan zuhogó eső a sivatagban is megteszi hatását. Az első elakadás a miénk, mind a négy kerekünk a levegőben, mi pedig az alvázunkkal ráülünk a buckára. A meredek lejtőn felfelé jön a kimentő dzsip és megáll velünk szemben. Nem akarok hinni a szememnek, amikor ránk akasztja a mentőkötelet. Én szentül azt hiszem, hogyha ez a mentő magafelé rántja ki a dzsippünket, akkor szépen összeütközünk frontálisan.
De nem! Az erőteljes rántás (kimentés) után a két kocsit mozdulatlanul áll - behúzott kézifékkel a meredek homokfalon egymással szemben, és nem mennek egymásnak.
- Nyugi mama! - próbál bíztatni a fiam - hidd el, hogy nem csúszik le, nem borul fel, ez így van kitalálva.
Elképesztő.
De a második elakadás már a túravezetőé, aki át akar vágni, ("rövidíteni") egy lapályon, de ott mély, alattomos és ragacsos sár van. A túra vezetőt még három kocsi követi az elakadásban, a "sivatag meg csak röhög rajtunk!" - ahogy a fiam mondja. Rövid, félórás kemény küzdelem után minden kocsi szabad és immár hihetetlenül mocskosan ragad a sártól.
Újra bemegyünk a dűnék közé, amelyek itt már jóval meredekebbek. Ádám gyönyörű, erős és megbízható Nissan Patroljából átszállok egy hatalmas (3 tonnás) katonainak látszó, fekete Hammer terepjáróba, amelyet egy Srilankai profi vezet. Ez a fickó egy bankban dolgozik Dubaiban, hobbyja, hogy repüllőgépet is vezet, leginkább a sajátját. Hmm. Mindene a veszély, a száguldás. Itt és most viszont ő húzza ki hatalmas kocsijával a bajba jutottakat a homokból.
Velem rettenetesen nagy kunsztokat csinál, leginkább csigavonalban tekereg a meredek lejtőkön, úgy érzem, hogy a kocsi egyszerre megy lefelé, miközben erősen (nagyon erősen) oldalra is dől.
És azután mi is elakadunk a nagy döggel! Jobb lenne nem látni, hogy hol is vagyunk. De hamarosan minket is kimentenek - itt ez a móka -, így lehet tovább srófolni az adrenalin szintemet felfelé, mert a flúgos futam folytatódik.
Srilankai barátunk mindig aggódva kérdezi, hogy jól vagyok-e. Képzelem, hogy milyen pofákat vághatok, miközben vinnyogva, kétségbeesetten minden kezemmel kapaszkodom, és időnként, magamat legyőzve - félig kómában - még fényképezek is.
- Nyugi -mondom neki - nem fogok hányni! Én csak félek, nagyon látványosan tudok félni, de soha nem hányok!
Na, ezt nem kellett volna mondanom, mert ettől felbátorodva, pillangó vonalakban cikázunk a dünéken fel és alá, szélsebesen nehogy elakadjunk. Magamban többször is megismétlen legújabb fogadalmamat a jövőbeli homoszfarikra vonatkozóan.
Az ebéd BBQ csirkeszárny és fiatal bárányborda. Ezzel a sütési módszerrel az a probléma, hogy képes a világ legjobb alapanyagait is tönkretenni. Amikor a csapat végre megáll ebédelni, már mindenki túlságosan is éhes, így nincs idő "igazi" parázs készitéhéhez. A húsok kisütéséhez meg pláne nincs, ezért a csirke, bárány, illetve bármi egyszerre lesz nyers és szénné égett. Mindehhez a rodeó-bajnok férfiszakácsok annyi erős fűszert szórnak a húsra, amenyi csak a kezük ügyébe akad.
Így már két erősen szenes-fűszeres falattól is tud azonnal, illetve a hátralévő időben égni a gyomrom. Még szerencse, hogy vittünk magunkkal banánt is, azt eszem ebédre... Így legalább tényleg nem teszem majd tönkre senki kocsiját sem (belülről).
Délutánra a lejtők, ha lehet - még merdekebbé válnak, csak azt számolgatom, hogy mennyi ideig tarthat még ez az értelmetlen száguldozás.
- Ugyan mama - nem látod, hogy ezek bébi-lejtők, itt még te is tudnál vezetni!
- Csak azt látom, hogy most egyszerre két kocsi akadt el előttünk a következő bucka tetején...
Ez most tényleg "kemény" lesz kiabálják a férfiak. Ádám kiszáll, csóválja a fejét, és odaszól, hogy jobb lenne, ha nem látnám azt, ami majd most jön. Erre persze azonnal odamegyek a tetthelyre, a lassan már száradó, de még mindig tapadós, sárszerű homokban. És akkor meglátom alattam - engem a Grand Canyonra emlékeztető - szakadék homokváltozatát, egy nagyon hosszú, nagyon meredek, nagyon mély lejtőt.
Most először komolyan megijedek. Csak annyit tudok kinyögni kiszáradt torokkal, hogy itt nagyon nem szeretnék lemenni. Ádám megkönyörül rajtam
- Nyugi, ne félj, majd megkerüljük! Meglátod nem lesz baj!
Ahogy körbenézek csak azt látom, hogy a többi lejtő sem piskóta, és igazán csak egy icipicit enyhébb, mint ez.
A hatalmas Hammer felszántja a dünét, háromszor fut neki, mindig más keréknyomban, a meredeknek, amíg a rettenetes homokfalon be tud állni az elakadt dzsip elé. Felkötik a köteleket, a Hammer rükiben kirántja a csúcsról a homokban csücsülő kiskocsit, az meg nekilódul és csak tényelg az utolsó pillanatban tud megállni a homokfalon, majdnem függőlegesen lefelé. A francia srác, a másik Mark, aki vezeti az elakadt dzsipet olyan ijedt képet vág, amikor repül a kocsijával, amilyet én szoktam a túra során (folyamatosan). A többiek elnézően megmosolyogják, csak én nem. Én megértem őt.
Lassan megy le a nap, ez még azt is jelentheti, hogy talán nemsokára vége... és ekkor az egyik kocsinak, Philippének, leesik a gumija. Kerékcsere. Jó hír! Ez is negyedóra tuti pihenő, amikor szünetel a szafari.
Mindezek ellenére a sivatag felségesen szép, az alkony fényében megélesednek a kontúrok, kirajzolódnak a homok hullámai, a homok színe pedig helyenként égővörösre vált. A nedves homok nem egyformán szárad, olyanok a csíkjai, mint a vanilia-kávé-karamel fagylat keveréke. A napok óta zuhogó esőtől a máskor összeszáradt, szürkés-zzöld teve-kóró most szemet gyönyörködtető élénk-zöld bokor csoportokban áll.
Egy sivatagi kercske-telep nomád, szegény, mocskos kalyibáit ehagyva tényleg szelídebbé válik a terep. Volánhoz ülhetnek a "hendikepek". Egy tíz év körüli angol kislány, a papája felügyelete mellett vezetheti a dzsipet, két testvérhúga irigykedő pillantásai közepette. Ezek a kislányok soha nem fognak félni egy sivatagi túra során, itt születtek. Egy másik angol nő a velem egykorú papáját engedi vezetni. Annak sincs nagy homokfutó gyakorlata.
Ádám rámnéz
- Akarsz vezetni?
- Eszem ágában sincs! - tiltakozom - igyekszem túlélni...
- De mama, kérlek próbáld meg, élvezni fogod...
Beülök a volán mögé, hozzám igazítjuk az ülést - így sem látok magam elé - persze ez nem Ford Focus, ahol ez még fontos is lehet.
Elindulunk a konvoj után, Ádám segít, irányít, ami legtöbbször csak 2-3 sebességre vonatkozó szóból áll
- Mama adj gázt! Még több gázt adj! Full gázt! Nyoooomjad, mert elakadunk! Menj az angol nagypapa után! Gáááázt!
- Mama, kérlek ne kerüld ki a pocsoját! Nyugodtan menj bele! és ne indexelj a sivatagban! ez annyira égő...
És csodák csodája megérzem a nagy dzsip erejét, élvezem a rodeózást, már lassan kezdem is megérteni őket miért járnak ide, amikor megjelenik előttem, az út közepén, kikerülhetetlenül a nagy bucka
- Ádám, kiszállok! Vedd át a vezetést, mert biztosan elakadunk.
- Ezen te fogsz átmenni mama! Nagy gázzal, ahogy szoktuk - felfelé, és lassan óvatosan lefelé.
Persze, természetesen elakadok a düné tetején, mégpedig azért mert gyávaságból nem adok elég gázt az átlendüléshez, de legalább nem ásom be magam!
Hátramenetben vissza tolatok a lejtő aljára és most tényleg nagy gázzal átrepülök a csúcson és azonnal fékezek. Mint a nagyok! Megcsináltam! Hát ez tényleg csoda jó érzés!
Öt kilométer vezetés után lassan megváltoztatom magamban a jövőbeli szafari-részvétel bojkottálási fogadalmát.
A betonútnál elbúcsúzik egymástól a jó kis társaság, ki-ki megy haza a maga "falujába", Abu Dhabiba, Dubaiba, mi pedig AlAinba. A férfiak visszafújják a kerekekbe a sivatagban kiengedett felesleges atmoszférákat. Ádám otthon hagyta a kis szerkezetét, ezért Philippe segít neki. Egészen sajátos módon minden kerékbe más - egymástól nagyon eltérő értékeket varázsol. Ádám egyszerre hüledezik és dühöng az első benzikútnál, ahol szigorúan ellenőrzi a műveletet.
Lemosatjuk a kocsit, amelynek láttán oda seregelenek a mosófiúk, hüledeznek, ilyen mocskos autót, még soha életükben nem láttak.
Persze ott sokszor évekig nem esik eső, és ha esik, éppeszű ember, vagy éppen helyi, nem megy a sivatagba! A szokásos negyedóra helyett másfél órán át csutakolják a Patrolt, kívül, belül, motor, alváz, minden. Nem is lehet ráismerni amikor elkészül.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése