Miami felé tartunk a repülőn. Az út meglepően kellemes, a hatalmas Delta gép nincs tele, így ebéd után otthagyom a lányokat és négy ülésen keresztbe fekszem és jó mélyen elalszom. Tökéletesen kipihenten ébredek és ez nagy ajándék, mert mindezek ellenére bizony már jó fáradtak vagyunk, amikor landolunk, de kiszállni nem lehet - egy idős úr rosszul lett, az utasoknak ülve és bekötve kell várni a mentőket. Elég elkeserítő, amikor így viszik ki az embert, tehetetlenül, többiek meg bámulják... Egy másik férfit a New Yorki rendőrség várja a gép kijáratánál, ki tudja miért. Félreállítják, mindenki találgatja, mi a törtéhetett vele.
Nekünk is elég kalandos a bejutás az Usába, Judit eltűnik az "imigrációban", mi Klárival örülten keressük, várjuk, de az eszünkbe se jut, hogy ő már bent van, mert hogy ő nem utánunk, hanem jóval előttünk jött ki. Így sikerül végül is együttesen legutolsónak kijönnünk.
A szállodánknak tényleg van ingyenes shattle busza, a másodikkal sikerül is elmenni, a Sofitel hotel csodaszép, az ágyak is kényelmesek, süppedősek, egy nagy probléma van, hogy csak kettő van belőlük, meg egy lehetetlen, rövid fejtámlás szófa...mi meg ugye hárman. Judit feládozza magát szofán, nagyra értékeljük!
Először elkezdek "elegendő mennyiségű" törülközőt begyűjteni, majd rátérünk az ágyneműre is, mert mondanom sem kell, nem számítottak ránk - hiába jeleztük, hogy hárman vagyunk. Mire minden összejön a teljes stafírung ájulás szerűen elalszom - de ebben azért segít a stillnox is.
07. 12. 08. szombat, Miami – St. Petersburg
Reggel 7 kor magamtól ébredek, Klárival lemegyünk az uszodába, jó friss a vize - szóval elég hideg - mindazonáltal jól esik az úszás. A medencén túl a hatalmas Blue Lagun terül el, nevéhez méltóan azúr kéken és szép karcsú pálmákkal övezve.
Klárival jót reggelizünk, mindent befalunk, ami szem szájnak ingere, finom gyümölcslét, frissen csavarva és más finomságokat.
Összecsomagolunk, és elindulunk a reptérre felvenni a kocsit, a kis shattle busz megáll a tömegben, Klári elszalad bőrönd-kuliért, Judit pedig újra eltűnik, de most tényleg és nagyon. Klári próbálja telefonon is hívni, de csak Szentendre jelentkezik, a lányai, „…mama Amerikában van! „ - Tudom mondja reménytelenül Klári.
Én a reptér alagsorában, egy biztos ponton, az Alamo autókölcsönző előtt ülök az összes csomaggal, Klári rohangál, bemondatja Juditot, de sajnos a nevén kívül nem érteni mit mondanak. Végül - mikor már nem is hittünk benne, előkerül.
Szóval a helyzet az, hogy ha előre rendeled az autót, akkor csak az irodában - és nem a reptéren - lehet átvenni. Akkor összes cuccal – nem kevés - újra fel mozgólépcsőn, megvárni az illetékes Alamo shattle buszt, megérkezés, összes cucc le, Judit ott marad vigyázni a rengeteg bőröndre és táskára - megesküdve, hogy nem mozdul sehova.
Kicsit megnyugszunk, amikor sikerül túldumálnunk és megmosolyogtatni a szigorú kocsi kiadó hölgyet, és nem veszi észre, hogy bizony Klári jogsija már sajnos hónapokkal ezelőtt lejárt. Ez nem merjük senkinek – még Juditnak se – bevallani, elég ha mi izgulunk.
Toyota Corollát kapunk. Hibridet. Nekünk még az automata is idegen, hát még ez az öszvér. A kocsi szöcskemódra ugrándozik, nem tudjuk rükibe tenni, és egy rövid ideig nem tudjuk kinyitni a csomagtartót sem. De aztán lassan összerázódunk a technikával, a kocsi szép, új, kényelmes, még a városból is kitalálunk nagyobb katarzis nélkül, és elindulunk át Floridán, át a nagy mocsáron az Evergladesen.
Különleges táj, tele rengeteg különleges madárral, járművel és emberrel. A lányoknak nagyon tetszik a propelleres mocsár-járó lapos fenekű vízi jármű.
A tulajdonosa arra bíztat, Billy Swamp - mocsári kocsmájában ebédeljünk, különleges hely, ott még krokodilhúst is sütnek ott. Brrr!!!!! Jó tudni. Sajnos ez az „igazi” kocsma a mocsár közepén van, jó sokmérföldnyire tőlünk, így a szuper étterem helyett egy közeli benzinkútnál eszünk pár csirke szárnyat, jóízűen - találkozunk egy magyarral is, aki a nevünkben is szégyelli a helyet, és "lebújnak" nevezi. Nincs igaza.
Madarak az Everglades jelzőoszlopain
A következő kútnál Judit szóba elegyedik egy karakteres fejű, aranyfogú kazakkal, Oleggal, aki már 3 éve itt él, nagy honvágya és kevés munkája van. Nekem megszólalásig hasonlít a Borat c. film főhősére, akár a külsejét, akár a hanghordozását nézem. Nagyon örül, hogy Judit kiváló orosz tudásával szóba áll vele, elmondja, hogy már itt él a család is, nagy házuk részleteit még 30 évig kell fizetnie.
A képen barátunk Oleg a Kazah:
Hosszú az út a Heritage hotelig. Azt meg, hogy hol megy a 2-es meg a 3-as út? Néha egész komplikált megtalálni - pláne félálomban. Judit kiváló navigáló tehetség, egész elemében van, ahogy cikázunk a számos és neves, egyirányú viszont mindenfelé elágazó sztríten és avenyún.
Beérünk St.Petersburgba és hihetetlen, de néhány elvarázsolt kör után megtaláljuk a szállodát.
Az egész kisváros karácsonyi dekorálási lázban ég, pirosan világító télapók, és főleg arany-sárgán villogó drótszarvaskák jelzik az Ünnep közeledtét. A szállodánkban is éppen X-mas partit tartanak, a kapuban őrült mennyiségű hendikep (kéz és lábnélküli, tolókocsis) nagyon erősen dohányzó, nagyon hangos társaság fogad. És csak reméljük, hogy éjjel lesz egy kis nyugi. De erről nem tudok beszámolni, és nem is tudom mi történ a továbbiakban, mert ájulásszerűen aludtam. Klári és Judit még elmentek sétálni, pénz nélkül, és ahogy az lenni szokott csodadolgokat vehettek volna, amit soha többé nem találtak meg a nagy Amerikában.
07. 12. 09. Vasárnap, St. Petersburg
Kocsikánk a Hibridke.
Reggel lecuccolunk a kocsiba, nem semmi, a hülye hibrid álmos még, és nem akar indulni, nem tudjuk minden titkát megfejteni. Mindenki előadja az ötletét, hogy mivel lehetne mozgásra bírni, de a kocsi büszkén és konokul áll, semmire sem reagál, majd egyszer csak, ki tudja mitől és miért, felébred és elindul. Hurrá!! Gurulunk.
Megyünk a Dali Múzeumba, hiszen ezért jöttünk ide! A rossz hír az, hogy vasárnap délelőtt zárva tart.
Irány a tengerpart, bármennyire négyzethálós is város térképe nem könnyű megtalálni. És már eléggé éhesek is vagyunk. Egy remek bisztróban eszünk remek omlettet, a pincérnő nagyon kedves és állandóan telitölti a félig üres kávés bögrénket.
Kaja után irány a víz, embert alig látni, ez azért is nagy szerencse, mert a partton öltöző kabin sincs, csak luxus lakosztályok, apartmanok, ezért totál nyilvánosan ruha le, fürdőruha fel és irány a víz. A tenger itt méltán kapta a Clear Water nevet, mert csoda tiszta, káprázatosan kék és viszonylag kellemes a hőmérséklete is.
Viszont a madarak szenvedélyesen horgásznak, mint stukabombázók, merőlegesen zuhannak a vízbe a pelikánok, és hatalmas halakat nyelnek be féktelen torkukon. Itt nyugodtam leforgathatta volna Hitchkok a Madarakat, műsirályok nélkül is. Néha halálfélmünk van.
Dali padja mögött
Mire visszaérünk a Dali Múzeumba, már nyitva van. Hatalmas méretű képeket találunk itt, nem tudtam, hogy ekkorákat is festett az én kedves őrült művészem. Ez a Múzeum teljesen különbözik a Spanyolországi Figueresben található Dali-palotától. A termekben főleg Gáláról, a feleségéről festett káprázatos szürrealista portrék töltik meg a falakat. Gala eredetileg Paul Eluard francia költő felesége volt, de akkora hatással volt rá a találkozása Dalival, hogy már az első vacsora után nem ment haza a költővel a közös lakásukba, és örökre – 1982-ben bekövetkezett haláláig Dalival maradt. Dali 5 évvel élte túl élete nagy szerelmét, 1989-ban halt meg. Gálával hosszú ideig éltek Floridában is, azt ott készült képeket ajándékozta Dali a Múzeumnak. Gála, a nagy múzsa a képek többségén szerepel, ezek közül is kiemelkedik a Hallucináló torreádor – a sok-sok Milói Vénusszal egy aréna közepén.
A legkedvesebb, rám legnagyobb hatású képe az 1958-59-ben festett Amerika felfedezése Chistopher Colombus által című képe a három hajóval, Ninával, Pintával és a Santa-Mariával, ez utóbbi hatalmas zászlóján a múzsa, Gála áll diadalmasan, Szűz Mária képében.
Ebben a Múzeumban tudtam meg Dali őrültségének igazi okát, ő állítólag 10 hónappal a fiú testvére születése - halála után jött a világra, ezért egész életében a kettősségével küzdött, viaskodott.
A Dali Múzeum gyűjteménye hihetetlenül gazdag. A belépődíjat megússzuk, mert elfogadják az újságíró igazolványomat, így én ingyen megyek be, de nem várt gesztusként még Klárit és Juditot is beengedi a kedves hölgy, mert úgy gondolja, hogy miért is fizessenek, ha egyszer otthon hagyták a papírokat.
Egész rendesen kitalálunk a városból és Orlandóban is szerencsénk van, már a 2-ik próbálkozásra az "igazi" szállodába megyünk.
A szobánk a 255-ös olyan komplikált helyen – egy oldal-keresztfolyosó végén van, h nem könnyű megtalálni. Elhelyezkedünk, megvesszük a másnapi belépőt (nem olcsó, 75 USD!) de van ingyenes shattle busza a hotelnek, így bejön a taxiköltség. Másnap korán kelünk és rettenetesen rossz kávét iszunk a szobánkba bekészített izéből.
07. 12. 10. Orlando Epcot
Még nyitás előtt érünk ki, és sorra vesszük a programból a látványosságokat, mindet akarunk látni, semmit sem hagyunk ki, szagoljuk a dinók bűzös leheletét és űrutazunk a Marsra. Csodásan szimulálják az űrutazást.
Remekül bírom a strapát, mert rögtön a bejáratnál bérelek egy pici elektromos járgányt, és ettől kezdve számomra nincs távolság. Ülve megyek, remek találmány. (30 dollárért nem fáradok el.)
Sajnos megszegem a legszigorúbb külföldi étkezési szabályt, és eszem egy jókora csoki fagyit, amitől szinte azonnal gyomormérgezést kapok. Ennyi év alatt megtanulhattam volna. A gyógyszer persze a szállodában maradt, ez a másik hiba, megérdemlem. És hiányzik Lehel is, aki mindig ravaszkodik, ahhoz, hogy hozzak magammal egy pulóvert – igaz azt mindig ő cipeli a feneketlen hátizsákjában.
A sok látványos attrakció közül első helyen emelkedik ki - nekem legalább is, az űrhajózás. A beszállás szigorú rendben történik. Van főnök-kapitány, eligazítás, a táskánkat külön rekeszbe zárják lábunknál és egy masszív szerkezet védőpajzsként a gyomorszájamat leszorítva, bepasszíroz az ülésbe. Már ettől frászt kap mindenki. Adnak "róka"zacskót is – ez sem növeli az önbizalmat, a visszaszámlálás után elindulunk, először csak szépen lassan rázkódva,- az űrkabin ablakából látjuk, érezzük, ahogy a gép minden ízében remegve, süvítve, egyre gyorsulva, kitépi magát a Föld légköréből, majd hirtelen nagy süket csend és kellemes súlytalanság lesz. Előttünk végtelen sötét égbolt milliárd csillaggal, és látjuk szépséges kék bolygónkat, a Földet is. Elszáguldunk a Hold mellett, ütközés nélkül, jobbra-balra cikázva, de éppen csak hogy megúszunk egy gonosz aszteroida rajt, majd megérkezünk a szép vörös bolyóra, a Marsra. Sajnos a leszálló helyünket nagyon vékony jégréteg borítja, és ez, amikor landolunk, visszavonhatatlanul, töredezni kezd, majd hihetetlen mélységben leszakad alattunk, de mielőtt belezuhannánk a félelmetes, feneketlen gödörbe, véget is ér az utazás. Ott vagyunk a Marson.
Nagy élmény a kis laikusoknak, hogy milyen is lehet az űrrepülés. Varázslatos.
A másik nagy szám a Soires repülés, itt Kalifornia legszebb tájai felett repkedünk, derekunk bekötve, lábunk a semmiben kalimpál - tökéletes repülés élmény. Alattunk a Golden Gate hídja, leszállunk egy hatalmas repülőgép anyahajóra, majdnem összeütközünk egy helikopterrel, majd egy sárkányrepülővel - az amik megteszik ezt néha a valóságban is. De nem! Nekünk sikerül megúszni, már itt az óceán, látszik a part, Malibu luxus villáival, a gondozott golfpályán éppen csak kikerüljük a szépen elütött labdát, taps és nevetés, ez jár Amerikában a sikerhez. Átrepülünk a szépséges Josemite nemzeti parkon, felkúszunk a vízesés mellett a csúcsra, és egy újabb zuhanással lassan búcsúzunk a gyönyörű tájtól, és az utazás is véget ér.
A napot jó későn, este fél 10-kor, mi úgy tudtuk, hogy 9-kor kezdődő - káprázatos tűzijáték zárja. A levegő erősen lehűlt, a felnőttek félholtak a fáradtságtól, a gyerek nyaklanak minden irányban, még fegyelmezni sem kell őket. Klári elalszik mellettem a puszta földön (értsd betonon, Juditot nem látom) A tűzijáték kiadós látványos, hangos, félelmetes.
Amikor véget ér a nagy show, a tömeg megindul kifelé, nem tülekedik, nem tapossa le a társát, csak megy.
Visszaadom a kis villanyjárgányt és elindulunk buszt keresni. A kifelé 10 perces út most több mint 1 órát tart a shattlenak, mert minden témaparknál veszünk fel újabb és újabb utasokat, körbejárjuk Orlandót, néha azt gondoljuk, már Las Vegasban vagyunk, pedig "csak " a Dowtownban járunk. És egyszerre váratatlanul előttünk csillog a felirat Royal park pláza. Hazaértünk, lemászunk a buszról. Zuhany és ájulásszerű alvás reggelig.
07. 12. 11. Hétfő
Orlandó - Miami
A reggel úszással kezdődik, a medence vize langyos meleg, kellemes - szinte érzem, ahogy oldódik a fáradtságom. Szótlanul lubickolunk a decemberi napsütésben. Nagyon jól érezzük magunkat. Összecsomagolunk, kicsekkolunk, reggeli, lányoknak shopping a Disney butikban, majd a csomagok lecuccolása, bepakk – indulás - jó későn Miamiba. Még az első eltévedés előtt vagyunk.
Miamiban viszonylag könnyen találjuk meg a Bahamai konzulátust, az azonban zárva van. Holnap reggel 9-2-ig lehet vissza jönni. A közeli parkoló házban bezárjuk magunkat egy zsákutcaszerű labirintusba, vissza a házba már nem, az utcára viszont még nem tudunk kimenni. Végül is Klárinak megnyílik a szezám, szabadok vagyunk. Irány reptér, leadjuk a kocsit, kipakoljuk az irgalmatlan mennyiségű csomagot, taxit hívunk - bár Klári vissza akar menni még egy shattle-busszal a reptérre, de ezt leszavazzuk. Egyel kevesebb ki-be pakolás is számít már így este felé.
A Biltmore Hotel elképesztően gyönyörű és elegáns. Mindenki külön szobát kap, luxus lakosztályt, szépet. Éppen elérjük a vacsorát a varázslatos teraszon, sajnos az előétel hal, így azt kihagyom, a saláta ehetetlenül fűszeres, a második fogás pedig lazac. Jó éhes maradok.
Másnap
Reggelire ugyan nincs hal, de tósztot és sajtot sem adnak, csak sültszalonnát, sültkolbászt, rettenetesen ízesített, lucskos tojásrántottát, mexikói babfőzeléket, jó chiliset. A tea erősebb, mint a kávé, a süteményekre juharszirupot öntenek.
Persze mi sajnos kihagyjuk az elsőnapi plenárist, a reggeli után taxiba vágjuk magunkat és rohanunk a Bahamai követségre. A sokféle formulából egy sem tetszik a sudártermetű konzul-pasinak, ezért most egy zöld színűt töltünk meg adatokkal.
De van egy jó ajánlata is, ha 50 dollár helyett 65-öt fizetünk, akkor délre kész is vízum, addig meg sétálhatunk. Így is történik, megkapjuk a vízumokat, és délre, ebédre visszaérünk a szállodába, ahol legnagyobb döbbenetünkre vakítóan tűző napon, a teraszon tálalják az ebédet.
A kínálat most sem valami ragyogó, ehetetlenre fűszerezett hideg uborkaleves, még csípősebb saláták, tonhal és lazac az ebéd, kétségbe vagyok esve... És egyre éhesebb vagyok. Viszont a work-shop, ahová beosztottak, meglepően érdekes, kitűnő.
A vacsora, a zúzmarás, jéghidegre kondicionált bálteremben ismét hal, de ekkor már "kiborulok", kérek legalább vajas-kenyeret. Sorry ma'am, kenyér és vaj nincs! Tudok adni egy kis lapulevélbe göngyölt tonhal krémet!
Notenksz! Nofish! – legyintek lemondóan, legalább lefogyok!
A többiek nem is értik miről beszélek, de ők persze szeretik a halat, és akár éjjel nappal is megeszik. A második vacsorára az ír csajok, a káprázatos Moira O’Brian, meg a társa, elintézik, hogy másnap vacsorára kapjunk sztéket, azt már meg sem merem említeni, hogy milyen kemény, sótlan, rágós, ízetlen, ehetetlen ez konyhai műalkotás - a pincér még orvul leönti valami szaftos trutyival is, amikor egy másodpercre nem nézek oda, mégis az utolsó falatig legyűröm.
A szálloda uszodája tekintélyes méretű, ekkorát, még nem is láttam, a vizét természetesen hűtik, nagy lelkierő kell, hogy belemásszunk. Judit fantasztikusan nagyokat úszik, én meg nézem, hogy mulatnak a milliomosok a személyi pőrszonáltrénerjükkel – aki sok-sok dollárért dirigálja, hogy emelje fel, illetve engedje le a lábát a hölgy.
A szobák viszont csodaszépek, nagyok kényelmesek, és falból jó meleg víz folyik, csak a zuhany alatt tudok felmelegedni. Minden reggel megkapjuk a darabonként legalább kétkilós friss újságot, bár el tudnám olvasni (már hogy lenne annyi időm) de így csak átfutom, hogy küzd Hillary és Obama a Barack!
A szálloda halljában kér hatalmas madárkalitka van, telis-tele pintyekkel, amelyek állandóan szerelmeskednek és fészket építenek. Itt is mindenfelé nagy karácsonyfák vannak, persze műfák, fácántollal és kagylóval díszítve.
07. 12. 14. Miami, Biltmore Hotel
Ma véget ér a konferencia, még kihasználjuk az utolsó coffe-breaket és irány a kikötő, a nagy kaland a három napos hajóút. A hajó neve Carnivale Fascination - jó nagydarab csak megtaláljuk.
Hát, igen, itt minden ki van találva. Ahogy a taxi megáll, jön egy iszonyú nagydarab, hófehér zakós – fehér kesztyűs rakodó munkás, minden bőröndre, táskára ráteszi a kabin számainkat, a csomagok pedig méltóságteljesen elindulnak felfelé a futószalagon. A hatalmas hajó óriás erődként magasodik fölénk.
A nagy beszálló csarnok percek alatt nyeli el a tömeget. Lehúzzák a hitelkártyáinkat, helyette olyat kapunk, amit majd a hajón használhatunk, minden nagyon jól szervezett. A kabinunk szép, kényelmes meglepően nagy, tényleg van ablaka, bár kinyitni nem lehet, de ez az ablak még kikötőben is tuti a tengerre néz, mert legesleghátul, a hajó tatjában vagyunk.
Ez azért csak a kilátás miatt remek, mert alkalmanként jó 3-400 méteres sétát jelent, bárhova is akarunk menni, kicsit fárasztó. Bíztató, hogy remek ebéddel kezdenek, csak megjegyzem, hogy az „ezercsillagos Miami hotelben” soha nem kaptunk, még csak hasonlót sem.
A hajó közönsége 65-70 százalékban fekete, vidám, kedves, nagyokat nevető meglehetősen nagydarab emberek. A nőknek óriási fenekük van. Egyik sem lapos!
A hajónk a naplementében fut ki a tengerre, ülünk a nagy nyitott hátsó teraszon, nézzük a Miami Beach elsuhanó felhőkarcolóit, a kivilágított pálmákkal övezett forgalmas sztrádákat, a felnyitható hidakat, a felettünk elhúzó repülőket. A sirályok vijjogva kísérik a hajót.
A térségben tomboló Olga, a hurrikán egyelőre elkerül minket, szerencsére. Felkel a hold, iszunk egy mérsékelten jó koktélt, megkapjuk rendkívül alkalmatlan formájú műanyag poharat, és befizetjük a jó borsos árú másnapi delfin-túránkat. (A poharat utólag fel kell mentenem, mert sajnos megtudtam, hogy csak az első koktél ilyen drága, az összes többi „fél áru”, ha visszaadom a poharat. Na, majd legközelebb!)
A vacsora ültetett, elegáns, finom, két felszolgálónk, egy thai kislány és egy indonéz, Bali szigeti fiú, nagyon kedvesek.
Másnap. Nassau.
Megérkezünk a Bahamákra! Nassauba.
Korán reggel indulunk a nagy kalandra, szerencsére süt a nap, és jó meleg van, a Karib tenger csak finoman dobálja kis katamaránt.
Amikor megérkezünk a delfinek lakhelyére, a Blue Lagunba, először oktatáson veszünk részt, hogy kell kezelni ezeket az okos állatokat. És tényleg, a delfinek elképesztően kedvesek és játékosak. A mi kis delfinünk lefröcsköl, átölel, "puszit ad", eszi a kezemből a halat, engedi megsimogatni a fogait, és örömében hatalmasat ugrik. A bőre sima, szinte meleg, de minden képen kellemes tapintású. Szép fotók készülnek a buliról.
Délután már haragosabb a tenger és a visszaúton jól megtáncoltatja a kis hajónkat, amíg visszaérünk a nagy hajóra.
Ebéd után megnézzük Nassaut, sajnos nem egy nagy szám, a jó minőséget kínáló üzletek méregdrágák, a bóvli meg vérgagyi. Néhány hűtő-mágnes erejéig azért elcsábulok. A hajóra visszatérve látjuk, hogy a közönség bizony komolyan veszi a kapitány vacsorájára előírt "black tie-t" és hihetetlen csillogó, villogó estélyi ruhákban pompáznak a hölgyek, a fekete férfiak pedig nagyjából hófehér öltönybe vágják magukat. Mi is megtesszük a tőlünk telhetőt, és piszkosul kicsípjük magukat.
Ezeken az eseményeken a hajó profi fotósai felvételeket készítenek, amelyet aztán „aranyárban” el is adnak a kedves utasoknak. És azok meg is veszik – minket is beleértve. De a legnagyobb buli, nézni a jeleneteket és az azokról készült képeket. Egy külön tanulmány, ahogy ezek a népek „kicsípik” magukat, pózolnak – és élvezik a helyzetet.
Másnap
Ez a nap lett volna a hajókázás, napozás, pihenés napja, de Olga a hurrikán megérkezett, és erősen táncoltatja a hatalmas hajót, nem lehet napozni és úszkálni sem a sok-sok medencében. Bár ahogy elnézem az úri közönséget, és feltételezem, hogy csak minden tizedik pisil bele a lébe, már elment a kedvem az egész fürdéstől.
Azért ezen a hajón nem lehet unatkozni, minden percben történik valami. A színházteremben karácsonyi délutánt tartanak, szinte a teljes személyzet megjelenik, gyertyákkal a kezükben, énekelik – a közönséggel együtt a Holy Night-ot, nagyon szép! Este egy komplett revüt nézünk meg, olyan pazar kiállítású jelmezekben énekelnek, táncolnak, hogy ezért bizony jó nagy pénzt kifizethetnénk egy normál színházban.
A hajó programjában a kajálás nagy szerepet játszik. Egész nap lehet enni, valahol mindig kínálnak valamit, de azért mi visszatartjuk magunkat és inkább a főétkezésekre koncentrálunk.
A kabinunkba kis levelet kapunk, hogy ha éjfélig becsomagolva kitesszük a bőröndünket a kabin elé, akkor ők gondoskodnak a partra szállításáról. Sajnos Klári lekési ezt a remek szolgáltatást, de azért Happy End mindennek a vége. A bőröndök futószalagon érkeznek meg az indulás-érkezési csarnokba, pont, mint a reptereken, és elegáns nyugdíjas urak segítenek az utasoknak megtalálni a fedélzetüknek megfelelő futószalagot. Ki van találva.
Megkapjuk a cuccot, a sok táskát, bőröndöt, fogunk egy nagy taxit, nem nehéz, és irány a Sofitel, ahol már érkezésünkkor is laktunk. Klári lepihen, én pedig a két Judittal „belehúzok” elmegyünk közeli, taxival jó félórára lévő bevásárló központba és megoldjuk a család karácsonyát. Nem várt nagy árleszállítás van, ez igazán jól esik így az ünnep előtt.
Este már nem nagyon tudunk beszélgetni, mert újra jól elfáradunk, és ájulásszerűen alszunk ismét reggelig. Kényelmesen reggelizünk, napozunk egy picit a medence partján, kényelmesen kimegyünk a repülőtérre és kellemesen utazunk Párizsig, majd haza. Olga már nem bántott minket a viharával, szerencsére. Egész Amerikában ítélet-idő, szükségállapot van a nagy és erős havazások és jégviharok miatt, jó, hogy nem New York felé kell hazamenni.
